olvadás
Sokat kivesz belőlem a szakdolgozat- írás. Nem is azért, mert sokat írnék, csak mert valahogy úgy érzem, minden mondatnak súlya van, minden mondatnak értelmesnek kell(ene) lenni, hiszen az egésznek valami nagyobb egésszé kell összeállnia és ebben a hevenyészett félmondatok nem megengedhetőek.
Mégis nehezen megy a fogalmazás, nehezen megy az, hogy hogyan fogalmazzak újra néhány gondolatot, amelyet nálamnál okosabbak egyszer már jól megfogtak.
Nehéz, mert a fejemben már van valami képlékeny-hevenyészett elképzelés arról, hogy milyen lesz az egész, de az elejét nem lehet megírni a vége nélkül, a közepét az eleje nélkül a végét meg a többi nélkül. Kicsit olyan ez, mint amikor az ember szépen megcélozza a kacsamadarat a célbalövősdin, szépen beméri, hogy hol van és lő. Csak nem szóltak neki előre, hogy a célbalövő-puska egy picit direkt félrehord. És csalódott, hogy miért nem találta el.
Nem mondták el nekem, hogy mi ez az egész szakdolgozat mizéria. Komoly, nagy, nehéz munka vagy félvállról vehető kicsit hosszabb dolgozat.
Nem tudok csak úgy nekiülni és egyfolytában mondjuk 10 órát írni. Hosszú, nagy pihenőket kell tartanom, zenét hallgatni, netezni csak úgy, meg megnézni azt a valahonnan ismerős mozdulatot, amikor Laci bácsi a tüskézett húsba (sertésszűz) olajjal bekent kolbászt csúsztat.
Tegnap kiolvastam a könyvet, amiben nincsenek képek. Igen, Michael Cunningham: Otthon a világvégén c. könyve volt, ahogy azt már itten megtippelték.
Jó volt, nehéz volt. Nagyon megszenvedtem vele, átizgultam és szomorkodtam ezt a könyvet, és nyomasztott. Zseniális a nézőpontváltogatás benne, mindenki főszereplő és mégis egy kicsit senki sem az. Mindenkinek van története, több is és valamiféle nagy történetté állnak össze ezek a kisebbek. Szól ez a könyv mindenről: tragédiákról, emberi ürességről, zenéről, fűről, elveszett irányokról, zsákutcákról, kiszolgáltatottságról, gyávaságról. Azt hiszem nem bántam meg, hogy elolvastam.
Ma nagyon meleg van az elmúlt napokhoz képest, olvad a hó:
Mégis nehezen megy a fogalmazás, nehezen megy az, hogy hogyan fogalmazzak újra néhány gondolatot, amelyet nálamnál okosabbak egyszer már jól megfogtak.
Nehéz, mert a fejemben már van valami képlékeny-hevenyészett elképzelés arról, hogy milyen lesz az egész, de az elejét nem lehet megírni a vége nélkül, a közepét az eleje nélkül a végét meg a többi nélkül. Kicsit olyan ez, mint amikor az ember szépen megcélozza a kacsamadarat a célbalövősdin, szépen beméri, hogy hol van és lő. Csak nem szóltak neki előre, hogy a célbalövő-puska egy picit direkt félrehord. És csalódott, hogy miért nem találta el.
Nem mondták el nekem, hogy mi ez az egész szakdolgozat mizéria. Komoly, nagy, nehéz munka vagy félvállról vehető kicsit hosszabb dolgozat.
Nem tudok csak úgy nekiülni és egyfolytában mondjuk 10 órát írni. Hosszú, nagy pihenőket kell tartanom, zenét hallgatni, netezni csak úgy, meg megnézni azt a valahonnan ismerős mozdulatot, amikor Laci bácsi a tüskézett húsba (sertésszűz) olajjal bekent kolbászt csúsztat.
Tegnap kiolvastam a könyvet, amiben nincsenek képek. Igen, Michael Cunningham: Otthon a világvégén c. könyve volt, ahogy azt már itten megtippelték.
Jó volt, nehéz volt. Nagyon megszenvedtem vele, átizgultam és szomorkodtam ezt a könyvet, és nyomasztott. Zseniális a nézőpontváltogatás benne, mindenki főszereplő és mégis egy kicsit senki sem az. Mindenkinek van története, több is és valamiféle nagy történetté állnak össze ezek a kisebbek. Szól ez a könyv mindenről: tragédiákról, emberi ürességről, zenéről, fűről, elveszett irányokról, zsákutcákról, kiszolgáltatottságról, gyávaságról. Azt hiszem nem bántam meg, hogy elolvastam.
Ma nagyon meleg van az elmúlt napokhoz képest, olvad a hó:
posted by kicsijosh at 2:30 du.
4 Comments:
Michael Cunninghamtől én Az órákat olvastam, persze Virginia Woolf miatt, aki egyik kedvenc írónőm. Cunningham számomra rendkívül nihilista, a szereplői lába alól kicsúszik a talaj (ha volt valaha) és ezért nagyon nehéz olvasnom, szorongást kelt. Gondolom, hasonlót tapasztaltál ebben a könyvben is. Azt volt a legnehezebb megértenem, hogy azt az állapotot, amelyben a szereplők élnek, nem választották.
Amúgy felemás viszonyban vagyok az Ulpius-ház szellemiségével, könyveik közül ajánlom Páral művét, a Gyilkosok és szeretőket, teljesen más témájú, univerzalitásra törekvő nagyregény, Balzac-utalásokkal.
Szerintem nem kell véresen komolyan venni a szakdolgozatot, nem hiszem, hogy nagyítóval olvasnák, ha olvassák egyáltalán. Szóval ne görcsölj miatta. Amúgy is ügyes fiú vagy, nem lesz gond vele.
Ízé... A Bükkfának, azaz nekem. Szóval pont ez a nézõpontváltogatás nem tetszett. Merthogy alig változtat a stíluson, nem különülnek el a személyiségek, és így nehéz leválasztani õket egymásról.
De majd errõl beszélgethetünk! :o)
Örülök, hogy jobban vagy!
Ps. mikor táncolunk?
Csaba: Teljesen igazad van, nagyon szorongástkeltő ez is.
Steo: köszi.
Anonimbikkfa:
Nem tok táncolni, de ha sütsz nekem áfonyáspitét...
Megjegyzés küldése
<< Home