naháthahogy...

Eltűntem. Nem örökre, de azért eltűntem.
Egyrészt, mert annyi minden történik velem és körülöttem mostanában, másrészt meg azért, mert semmi nem történik velem az égvilágon.

A tél elmaradt idén, eddig úgy tűnik. Azonban a (szokásos) téli depresszió, mintha nem a hó függvénye volna, jött ő anélkül is. Ismerős vendég nálam. Sudár, kissé szürke, tulajdonképpen átlátszó alak ő, aki itt teng-leng körülöttem, elkísér dolgozni, velem van a villamoson és a közértben, és néha ahelyett, hogy mellettem volna, egyszerűen áthalad rajtam, itthagyva bennem az összes kilátástalanságát, szomorúságát és egykedvűségét.

Nehéz vele, mert kiszámíthatatlan, hol itt van és áll a hátam mögött, hol pedig egyetlen napsugár vagy virágzó faág menekülésre készteti.
Ma kifejezetten úgy tűnt, hogy elfáradt. Talán el kellene utaznia valahova messzire, ahol nincs napfény, nincs jókedv, virágzó ágak, daloló madarak és még véletlenül sem ütközik belém.
Rápihenhet a következő télre vagy mi.

Szóval jön a tavasz. Remélem.