fejbecsapósnéni
Felmondtam tegnapelőtt. Megyek máshová.
Azóta a nagy zöld bankban kaptam hideget-meleget, mindent. Hideget főként a hierarchia vertikumából, meleget pedig a horizontjából. (uhh, gyk főnökök, kollégák)
Meglehetősen elfáradtam az elmúl két napban, nyomás alatt vagyok, kicsit elegem van abból, hogy főbűnösként vagy gyerekgyilkosként nézzenek rám, pusztán azért, mert másképp képzelem el a jövőmet, mint ők.
Szóval elkámpicsorodtam. Reggel, amikor a munkába jöttem (mert még 1 hónap a felmondási idő) ilyen búslakodva-szomorkásan álltam a villamosmegállóban. Lehajtott fej, világfájdalom, arcra kiülő félelem, megfáradtság. Odajött hozzám egy hajléktalan néni. Nehezen formálta a szavakat, de kedvesen nézett. Nem néztem rá, nem akartam most a szokásos "adjak pénzt, nincs" vagy "adjak pénzt, tessék" szituációba kerülni.
Ezt valszeg ő is látta.
Megkérdezte, hogy tanulok-e.
Mondtam, hogy nem.
Megkérdezte, hogy dolgozok-e.
Mondtam, hogy igen.
Erre azt mondta, hogy addig örüljek, amíg van munkám.
És itt szimpla katarzis.
Egyrészt empátiát kapok egy nénitől, aki kb annyiból él egy nap, amennyiből én a kávézásomat finanszírozom.
Másrészt meg, tényleg. Mi a szart búslakodom, hiszen van állásom, családom, tető a fejem felett, álmaim, barátaim, életem és pillanatnyilag még azt is elhiszem, hogy hitem.
Persze a rossz érzéseimet nem kell bagatellizálnom, de azt hiszem, hogy ez a néni valami alapvetően kijózanító lelki fejbecsapást adott ma nekem, amiért csak hálás lehetek.
Szóval így...
Azóta a nagy zöld bankban kaptam hideget-meleget, mindent. Hideget főként a hierarchia vertikumából, meleget pedig a horizontjából. (uhh, gyk főnökök, kollégák)
Meglehetősen elfáradtam az elmúl két napban, nyomás alatt vagyok, kicsit elegem van abból, hogy főbűnösként vagy gyerekgyilkosként nézzenek rám, pusztán azért, mert másképp képzelem el a jövőmet, mint ők.
Szóval elkámpicsorodtam. Reggel, amikor a munkába jöttem (mert még 1 hónap a felmondási idő) ilyen búslakodva-szomorkásan álltam a villamosmegállóban. Lehajtott fej, világfájdalom, arcra kiülő félelem, megfáradtság. Odajött hozzám egy hajléktalan néni. Nehezen formálta a szavakat, de kedvesen nézett. Nem néztem rá, nem akartam most a szokásos "adjak pénzt, nincs" vagy "adjak pénzt, tessék" szituációba kerülni.
Ezt valszeg ő is látta.
Megkérdezte, hogy tanulok-e.
Mondtam, hogy nem.
Megkérdezte, hogy dolgozok-e.
Mondtam, hogy igen.
Erre azt mondta, hogy addig örüljek, amíg van munkám.
És itt szimpla katarzis.
Egyrészt empátiát kapok egy nénitől, aki kb annyiból él egy nap, amennyiből én a kávézásomat finanszírozom.
Másrészt meg, tényleg. Mi a szart búslakodom, hiszen van állásom, családom, tető a fejem felett, álmaim, barátaim, életem és pillanatnyilag még azt is elhiszem, hogy hitem.
Persze a rossz érzéseimet nem kell bagatellizálnom, de azt hiszem, hogy ez a néni valami alapvetően kijózanító lelki fejbecsapást adott ma nekem, amiért csak hálás lehetek.
Szóval így...

3 Comments:
nagyon kellett neked az a néni. csupa változás van az életedben, amiért nagyon hálásnak kell lenned, mert gondodat viselik :) te meg lógatod az orrod..
vajon hogy milyen érzés lenne neked, ha egy nagy ajándékot adsz valakinek, akit szeretsz, és ő ugyan örül is, de főleg inkább azon aggódik, hogy a többiek irigykedbnek az ő nagy ajándékára, és tulajdonképpen jajmilyenrosszis ez...
most ne a hülye főnökökkel törődj, hanem legyél boldog, hogy ajándékot kaptál.. örülj neki MOST. bocs, h ezeket most mondom, csak a múltkor a saját lelkemet szálaztam szét, ezért nem tudtam rád eléggé figyelni :)
Szia Tamás!
Egyfelől szomorú vagyok, hogy otthagyod az állásod. Másfelől viszont örülök, hisz nyilván okkal hagyod ott, abban a reményben, hogy máshol jobb lesz.
Gábor
az ilyen bejegyzések törlik el azon bűnödet, hogy ritkán osztod meg itt magad...
Megjegyzés küldése
<< Home