Csúsztatott élő a vonatról

Zavar. Öröm. Fáradtság. Félelem.

Nagyjából ezeket érzem most.

Zavarban vagyok, mert szokatlan a mostani helyzet. Újra olyan életszakaszhoz értem, amire nincs igazán mintám. Szerepkonfliktust élek meg és összezavarodtam a céljaimat illetően. Jó volna most valami bizonyosság.
Most épp Szentlőrinc és Sásd között ülök a vonaton, egyedül.
Pár hónapja azt se tudtam, hogy léteznek egyáltalán ilyen nevű települések, most meg tudom, hogy ha közeledik Sásd, akkor fél órája ülök az IC-n és már csak két és fél óra van hátra. (Pár napja utaztam egyébként életemben először hosszabb távon egyedül vonaton. 25 év, mi?)
Godisa.
Az, hogy pszichológushallgató, ráadásul levelező lettem nem kis kognitív disszonanciát jelent nekem.
Az összes sztereotípiám a bölcsészekről, pszichológusokról, levelezősökről felülvizsgálatra szorul. Ezekből mondjuk a bölcsész, meg a levelező a húzós.
Gyermetegnek tűnik, de közgazdász identitásom többek között arra épül, hogy nem vagyok bölcsész, hiszen tudok számolni.
Nem akarom a saját felelősségemet kisebbíteni, de azt hiszem, hogy valamiféle énkép-erősítésként a közgáz 5 éve alatt viccek, vicces megjegyzések százai szóltak arról, hogy a bölcsészek szegények nem tudnak számolni, ergo hülyék.
Sajátos, így kicsit kívülről szemlélve, de ettől függetlenül azt hiszem, hogy belsővé tettem ezt magamban, bár kimondani nem mertem volna magam előtt sem. (Viccelődni ezzel persze ugyanúgy viccelődtem...)
Most azonban papírforma szerint három lehetőségem van:
- nem definiálom magam bölcsésznek
- belátom, hogy én is hülye vagyok, és nem tudok számolni
- belátom, hogy a bölcsészek nem hülyék.

És bár az első két megoldás csábító, mégis a harmadik változat tűnik a leginkább előrevivőnek.
És ha már szerepek...
Kifejezetten nyomaszt az a gondolat, hogy most épp egy új szerepet tanulok. Az utóbbi időben számtalan (számos) olyan vicces csipkelődés tárgya voltam, amely abból állt, hogy a pszichológus sztereotípiákat elkezdték az ismerőseim rám aggatni. (Biztos ki fogsz majd elemezni engem, beletúrsz az agyamba...stbstb)
Az is van, hogy identifikálódni is kezdek a pszichológushallgató szereppel.
A dolog azért nyomaszt, mert úgy gondolom, hogy vagy kevesebb szerepet kellene eljátszanom (ugyanis kezd sok lenni), vagy ha már muszáj szerepet játszani, akkor jobb szeretném, ha a szerepek a valódi személyiségemhez közelebb kerülnének, ha a szerepeim nem lennének vadidegenek egymásnak. Sok idő és energia eljátszani a talán-nem-egyedülálló-de-biztosan-heteró fiút vagy a folyton higgadt embert vagy épp a hisztériás buzit. Jó volna, ha ezekkel nem kellene akár tudatosan, akár tudattalanul törődni.

Öröm.
Mert valami új történik, mert van perspektíva, mert megosztja velem az otthonát havonta pár napra két fiú, puszta emberbaráti szeretetből.
Mert van jó, mert van van.
Mert naplemente, meg felhőbe burkolózó reggeli Mecsek-tető, mert három sorral előrébb helyes fiú mosolyog (nem tudom, hogy rám vagy csak úgy, mindegy is.) Mert Menta-féle brassói, mert kis egyedüllét, mert kis levegő, kirándulás.

Fáradtság.
Jóleső, lábfájós, szemégős, vállhasgató fáradtság. Másfélnapi jegyzeteléstől, meg hajnali keléstől, meg folyamatos figyelemtől.

Félelem.
Mire elértem ide, már múlófélben találtam a félelmemet.
Csak a jövővel kapcsolatos bizonytalanságok, hogylesz-ek és hasonlók kavarognak bennem.

És megint más, csapongok.
15-16 évesen, emlékszem, úgy írtam, hogy folyamatosan estek le a soraim. Bal oldalt fenn elkezdtem a sort, jobboldalt meg pár centivel lejjebb befejeztem. Akkor azt mondták, pesszimizmus, depresszivitás. (És azt hiszem, így is volt.)
Most meg jegyzetelek, és azt veszem észre, hogy egészen vízszintesen írok.
Az írásképem nem szép, de a soraim azok vízszintesek rendesen.
Szóval függetlenül attól, hogy hiszek-e a grafológiában vagy sem, úgy tűnik, hogy stabilabb lettem.
Nem vettem észre magamon, de azt igen, hogy a pesszimizmusom már nem a régi. Sőt egyre gyakrabban kapom meg, hogy én vagyok az örök optimista.
Persze a sokévnyi pesszimista öndefiníció is felülvizsgálatra szorulna, de azért örök optimista az nem lettem (még).
Szóval változok, változnak a dolgok körülöttem, meg ilyenek... És már csak alig több mint másfél óra hazáig.